Új megjelenések
SAREPTA
Esszénapló / Megjelenés 2018. június 7.
Szintén „segédmunkási-raktárosi száműzetése” alatt, 1951-56 között Inotán és Tiszapalkonyán írta meg Sarepta című esszénaplóját. Írásának címével (sarepta = olvasztás, finomítás) egyfelől új és igen nehéz élethelyzetének értelmét és távlatát jelölte meg, másfelől – Illés próféta szűkösségből bőséget teremtő sareptai történetére utalva – épp e nehéz periódus hatása alatt a benső erők és ellenerők felszabadulására igényt tartó várakozásának ad hangot. A legkülönbözőbb témákhoz fűzött naplószerű feljegyzések erőteljesen kapcsolódnak ahhoz a két jelentős gondolkodóval, Szabó Lajossal és Tábor Bélával kialakított szellemi munkaközösséghez, amelynek „csütörtöki megbeszélései” 1945-48 között zajlottak – jelentős hatást gyakorolva Hamvas számos későbbi művére is.
ÁLARC ÉS KOSZORÚ
Esszék, tanulmányok, előadások, hozzászólások I. (1930-1935)
Az életműkiadás jelen kötetétől kezdődően – összesen négy köteten át – Hamvas Béla külön gyűjteménybe nem rendezett esszéit és tanulmányait, valamint előadásait és hozzászólásait adjuk közre. A kötetek fő gerincét azok az esszék képezik, amelyek egyfelől az 1930-as évektől kezdődően különböző társadalmi, kulturális és művészeti folyóiratokban, periodikákban és évkönyvekben jelentek meg, másfelől azok az írások, amelyeket az 1948-as elhallgattatását követő időkből kéz- vagy gépiratos formában a hagyaték őrzött meg.
Hamvas számára az esszé nem pusztán műfaj, hanem az autonóm szellemi és gondolkozói magatartás műformája, ahol a látás hőfoka éppoly fontos, mint a gondolat tisztasága. Ennek a magatartásnak legfontosabb jegye az „iskolánkívüliség”: vagyis – miként Hamvas fogalmaz – a „magány, függetlenség, szuverenitás és autonómia”. Az esszéista ebben a független perspektívában „egész sereg szent látványban részesül, s mindegyik látvány, teória, ihlet, koncepció, külön világot teremt”. A kötetben szereplő valamennyi esszé: egy-egy ilyen külön világ.
„Csak az szeretheti az életet mélyről és igazán, aki tudja, hogy meghal, mint ahogy a csók annál forróbb és édesebb, minél több benne a pillanat. Az ember nem több, mint a fa, virág, állat, kristály, láng vagy víz. De nem is kevesebb. Az ember természet, s mert természet: hatalom, s mert hatalom: isten. Milyen irtózatos életvágy ragyog oly erőből, mint a fény! Ó „heroikus napsugár”, életed egy villanás, – halálod születésed pillanata: ezért tied a világon a legszebb tündöklés!” (Álarc és koszorú)
Filmfelvétel a könyvbemutatóról...
A BOR FILOZÓFIÁJA (hangoskönyv)
2017 novemberi megjelenés
„Ha száraz a torkod és híg hűvös italt kívánsz,
ne vesd meg Kecskemét savanyú borát.
Ha sokat ettél a ropogós malacból,
bátran igyál Eger fanyar vörösborából.
Ha fáradt vagy s elkeserít a világ gazsága,
tölts egy pohárral édes és lágy szekszárdi bort.
Ha szép lánnyal, s asszonnyal mulatsz,
csak domoszlóit igyál, a gavallér borát.
A villányit igyad ősszel, mikor már
a levegő langyos és a legjobb a rántott csirke.
Badacsony levét ne tékozold; csak ha komoly
állam- és birtokügyek forognak szóban
s érett férfiak nagy karosszékben ülnek,
tedd asztalra s kis talpas pohárból koccints.
Tokajit mindig legvégül, mert ezt már
nem fokozhatod és csak egy pohárral:
mikor a násznép elszéled
és az ifjú férj asszonyával elvonult,
csak egy pohárral s közben gondolj
az istenekre, kinek bora ehhez hasonló.
De ha magadban ülsz nyári estén
s csendesen mosolyogsz édes sorsodon,
tudod, hogy milyen jól van s a világ szép,
lassan, muzsálva igyad Somló borát,
titáni bazalton érett lávaitalt,
ne egyél semmit, még dohányt se szívj,
mert e bor társul csak klasszikus költőt bír el.
Igaz, sok kimaradt: a nemes csopaki,
a szentgyörgyhegyi, mely a somlaival rokon, de hősies,
a móri, ruszti és csengődi, gyöngyösi —
de igyad csak ezeket is bátran,
jóízű torkon, barátokkal vitázva,
egyedül, bánattal, vidáman, szomjasan,
betegen, hidegben, nyáron vagy éjjel —
mindegy. S mondogasd magadban
nagy Anakreón örök szavát:
Iszik a föld s őt isszák a fák
s a tenger issza a folyókat s a nap issza a tengert,
a hold issza a napot, ugyan barátaim,
miért tiltjátok nekem az italt?”
Hamvas Béla egy kis esszéjében már 1943-ban foglalkozott a bor „filozófiájával és lélektanával.” Tágabb értelemben azonban csak 1945-ben írta meg az életörömhöz szóló „ódáját”, A bor filozófiája című remekét, amelynek eredeti, teljes, eddig még nem publikált szövegváltozatából készült a Rudolf Péter, Kossuth-díjas színművész tolmácsolásában elhangzó hangoskönyvünk.
Filmfelvétel a hangoskönyv-bemutatóról...
„Nagyon jól emlékszem, hogy a kert középső útján az egyik kanyarulatban tartottam a lovaimat. Az orgonabokrok között öt állat élt. Minden nap más színű paripán mentem az iskolába. Legjobban az aranysárgát szerettem. Szandec volt a neve. Társaim nem látták a lovaimat, s nem tudták, hogy királynak készülök. Később sem látta soha senki, egyedül egy asszony, akit szerettem. Akkoriban olyan ruhában kellett járnom, mint egy csavargónak. Foltos, kopott, szakadt nadrág, viseltes cipő. S azt mondta nekem: olyan vagy, mint egy herceg.”
Részlet a decemberben megjelenő A valóságban felébredni című kötetből, amely kiadott és kiadatlan művekből válogatva kíván képet nyújtani Hamvas Béla életművéről.
A NEVEZETES NÉVTELEN
Fikciós dokumentumfilm Hamvas Béláról
A VALÓSÁGBAN FELÉBREDNI című könyv DVD melléklete
Nagyszerű volt találkozni valakivel, aki ilyen nagy ember és ugyanakkor ilyen „csibész” – vallja a filmben Hamvas Béláról Szervét Tibor színművész. A XX. századi magyar irodalom és gondolkodástörténet kevés olyan gazdag életművet tudhat magáénak, mint a Hamvas Béláé. Univerzális tanító, páratlan nyelvteremtő író, filozófus, gondolkodó, kertész, könyvtáros és műkritikus, egyéni és egyedi vallásmagyarázó, humorista és próféta, hedonista és aszkéta, minden és semmi nem illik rá, ha kategorizálni akarjuk, mert lényegét tekintve volt besorolhatatlan művész és ember. Ő Hamvas Béla volt, akinek tragédiákkal terhes élete és kivételes szellemi horizontot megnyitó életműve szikrázik fel A nevezetes névtelen című filmben.
TRAILER >>>
technikus Nánásy Levente / hangmérnök Belovári Tibor
vágó Lecza Attila / operatőr Reich László / vezető operatőr Dala István
rendező Katona Zsuzsa / producer Nyeste Péter
gyártó Aster Film / támogató: Eurohand Zrt.
65 perc, műsoros DVD
LITAI
Tájak, ahová menni lehet
„A realitás az igazságtól
való elhagyatottság.”
Hamvas Béla Litai (Imádságok) című „könyvecskéje” a kéziratos hagyatéknak kétségtelenül egyik legkülönösebb darabja. Nemcsak hangvétele és formája okán, hanem már keletkezésének körülményei és külalakjának gondos megformálása folytán is – mert valóban egy kis, Hamvas által könyvszerűen elkészített írásról van szó, melyet külön lapokból hajtogatva, saját kezűleg bekötve és védőborítóval ellátva állított össze. Különlegességét emeli, hogy azon ritka kéziratok közé tartozik, amelyek a Remetehegy oldalában fekvő otthonukat 1945-ben ért, könyvtárát és addigi kéziratait egyaránt megsemmisítő bombatalálat előtti időkből megmaradtak.
Az életműben elfoglalt helyét tekintve – a korai verseken kívül, mint a Milezoszi leányok vagy Az elhagyott kert – hangvétele szerint rokonának talán az 1963-ban, német nyelven írott – bár tematikailag eltérő – Bruchstück (Töredék) című írása tekinthető, leginkább azonban A magyar Hüperión levélformában írott, költői ihletésű és sodrású ritmikus prózájának néhány olyan szakasza, melyeknek első, 1936-os változata még őrizte verses tagolású szövegformáját – sorai pedig minden bizonnyal a legszebbek közé tartoznak, amelyeket magyar nyelven valaha leírtak.
Az 1939-ben keletkezett Litai valójában egy személyes konfliktus szülötte. Az említett párhuzamoktól eltérően írását Hamvas Béla itt a személyes megszólítás és tisztázás szándékával fogalmazta meg, mégpedig második feleségéhez, Kemény Katalinhoz fordulva, a kettejük közt támadt feszültség és távolság oldására. Azonban, ahogy Hamvas életének minden egyéb mozzanata, ez a konfliktus is a lét-teljesség tapasztalatának anamnetikus forrásai köré kristályosodik.
Palkovics Tibor
NEHÉZ NEM SZATÍRÁT ÍRNI
Minden úgy van, ahogy nincs (Palkovics Tibor bevezetője a könyvhöz)
Hamvas Béla szatirikus írásai
„Azt mondják, a komorság
az ördög arca.”
Difficile est saturam non scribere – nehéz szatírát nem írni, mondja Juvenalis szatíráinak mindjárt az első könyvében, és a jelen kötetben olvasható írások tanúsága szerint ezt Hamvas Béla sem gondolta másként. Azonban az „elfelejtett nagy angyal”, a Nevetés Angyalának hangja elváltozott, és a középkor végével, miként Hamvas mondja, az „elfogulatlan és tiszta derű kora” lezárult: „Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickensé, Molière-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás.”
Ez a „csaknem búskomor őrületből” fakadó könnyes és megkínzott hang szövi át, mégpedig minden könnyedsége és felszabadult nevetése ellenére a Hamvas Béla által 1929-31 közötti időre datált Nehéz nem szatírát írni című gyűjtemény darabjait is. Hangsúlyai azonban nem pusztán a kritika és a játékosan is maró gúny köré gyűlnek. A puszta oppozíció, amelyet később a „tükörkonstrukciók” egy fajának is nevezett, Hamvas számára sohasem volt kielégítő, s már ebben a korai időszakban világosan látta, hogy a merő elutasítás és kritika, legyen az mégoly diadalmaskodó és találó, nem egyéb, mint a „legyőzött” fogságában maradni. A külső kritika jogosultságának egyedüli mértéke Hamvas számára az aranykori tekintet szabadsága, s tudta, fölégetni mindent csak ennek a tekintetnek a termékenyítő tüzében lehet.
Valójában ez a tűz lobogja keresztül a szatírák kölcsönösen egymásba nyíló rétegeit is: a felszínen a „nevetés, játék, marás”, alatta a „búskomor őrület”, a „düh, az undor, a méreg és vicsorgás”, ismét ezalatt pedig az ellenerők megidézésének, az elfogulatlan látás szabadságának már mindig is működő és jelenlevő tüze, valósága és otthona: „az aranykor örök valósága, amelyben a kövek és a növények és az emberek együtt élnek a tűzzel és az erőkkel és a hatalmakkal és az angyalokkal és a zenével. Ez az aranykor állandóan jelen van mindenütt és mindenkiben. Miért? Mert ez a legfőbb és legmélyebb realitás. Ez az, ami állandóan és megmásíthatatlanul igaz.” Közvetlenül vagy közvetve ennek a realitásnak a tükrében lesz csupán a hamvasi szatíra, annak valamennyi elemével, a karakterektől kezdve a legkülönfélébb viszonylatok kifordultságának megjelenítési eszközein át azzá, ami, s ez az „állandóan és megmásíthatatlanul igaz” képes csupán ellenpontozni és magasabb feszültségbe állítani a valódi gyökereiről leszakadt és széttöredezett külső és belső valóság sajátosan torzult diszharmonikus darabjait.
◄
1 / 1
►