A VALLÁSRÓL

José de Ribera: Jákob álma (Forrás: Wikimedia Commons)

A lenti írás a Karnevál című regény VII. könyvének részlete

Mi is az a vallás? Persze ha önök a vallás szót hallják, tüstént lágy feszélyben vannak. A szó iránt való bántóan külső hódolat kötelező. Mindenki legünnepélyesebb faszádját ölti fel. Sem vigyorogni, sem köpködni, sem dohányozni nem ildomos, sőt a nőkön a kivágott ruha is megbotránkoztató. A dolog egy kicsit unalmas, viszont mindenki, nemde? Ásítani nem szabad, csak a végén.

Szóval a vallás az a kényelmetlenség, amikor minden másképpen van, mint ahogy a valóságban van. Szemeiket kiforgatják, sóhajtoznak és sopánkodnak, és valamilyen óvatos és kínos illemet óhajtanak betartani, és csaknem úgy érzik magukat, mint a püspök úr párnázott előszobájában. Mégiscsak bolond lények vagyunk, vagy nem? Egész életünkben a koszban hentergünk, de időnként szükségünk van arra, hogy valamilyen képletes és ájtatos hazugságban langyos lélekfürdőt vegyünk, lehet, hogy komiszságainkhoz új erőt nyerjünk. Ki tudja? Egyszer valakitől a jóságról lesújtó véleményt hallottam. Az illető semmit sem tartott oly aljasnak és a vallástól oly idegennek, mintha valaki jó. A vallástól a legmesszebb a morál van. Ezt a tételt elfogadom, és e mellett óhajtok kitartani. Sőt én tudom, hogy a vallás és a morál összetéveszthetetlen. Amit én a vallásban fontosnak tartok, éppen ez. Az igazi vallásos aktusban, éspedig kivétel nélkül minden esetben, valamely bűn, de nem is közönséges, hanem ritka és kivételes, sok esetben hajmeresztő bűn hirtelen valamely szakrális érintésre felmagasztosul. Ez az! E pillanatban az ember valamiképpen Istennel a lehető legközvetleneb­bül érintkezésbe kerül. Absztrakt? Mindjárt megmagyarázom. Ah, önök is olyanok, mint a tanítványok. Csak a példázatokat értik, magát a dolgot nem. Példa a görög tragédia. Agamemnón király lányát, Iphigeneiát, hogy kedvező szelet kapjon, az oltáron feláldozza. A jó ember tökhülyén bámul. Ez az Agamemnón igazán gonosz ember. Teremtő Atyám, saját leányát! Ez sok. Ilyesmit nem szabadna megengedni. Hiszen ez bűn! Hol a törvényszék? Büntető törvénykönyv. Oresztész megöli anyját. Börtönbe vele! A bíróság a rémtettet példásan torolja meg. Vagy, kérem szépen, itt van a mi pompás Ábrahámunk. Már ott áll az oltárnál, egyetlen fiát, a kis Izsákot megkötözte, a kőre fekteti, és a kés után nyúl. De kérem, aggastyánnál az ilyen bestialitás igazán ritka. Itt van Dávid király, mindnyájan tudjuk, hogy erkölcsi életvezetése nem volt valami példás, a női hús szépségére különösen érzékeny volt. És ez a Dávid zsoltárokat írt, amelyek, valljuk meg, szépek, sőt ezek a zsoltárok mélyen vallásosak. Szemtelen hipokrita volt. Éjszakáját érzéki mámorban töltötte, reggel, mikor feje fájt, rosszkedvében és a csömörtől verseket írt. Piha. Ó, igen, egyszer azt olvastam, az embert semmi sem tudja olyan közel hozni Istenhez, mint valamilyen forró bűn, a bánat maró szenvedélye. De még ennél is több. Ismerem, sajnos csak látásból, mint az ígéret földjét, a tisztult amoralitásnak azt a birodalmát, amelyben jó és rossz nincs többé, bűn és erény között különbség nincs, mert minden szó, gondolat és tett Istenből sugárzik, és az emberen keresztül hozzá vissza­tér. Ismerem az erkölcs fölötti birodalmat, ahol ­Agamemnón és Oresztész és Ábrahám és Dávid a kivételes, vallásos percekben élt, amikor bűnt követett el, de éppen ebben a bűnben magasztosult fel és példa lett, nagyobb és mélyebb példa, mintha a koldusnak alamizsnát adott volna, vagy más valamilyen olcsó és silány jótettet követett volna el, mint amikor az igazán jó ember barátjának száz forint kölcsönt ad, merő jószívűségből, de, persze, váltót kér. Micsoda jóság! Nos, kérem, én a vallásos aktus számomra egyetlen érthető jellemvonásának a szakrilégiumot vagy mondjuk a káromlást tartom. Mindjárt meg is mondom, hogy miért. A mi szociális hétköznapunkat a magasabb világtól igen erős és magas és szilárd és kemény falszerű valami választja el, és ezen a falon az ember semmiféle kenettel nem tudja magát átájtatoskodni, még akkor sem, ha legszebb ruháját veszi fel, még akkor sem, ha egyáltalán nem ásít és nem dohányzik, és ezenkívül böjtöl is, ah, és ha igazán pontosan úgy viselkedik, mint ahogy rendes ember az életben sohasem szokott viselkedni. Nos, ezen a kőkemény falszerű valamin az ember a spirituális világba Isten lényéhez közelebb nem jut át másként, csak ha annak teljes elemi erejével nekimegy, és azt erőszakkal áttöri. Ez a szakrilégium. Ez a blaszfémia. Ez a szentségtörés. Agamemnón feláldozza Iphigeneiát. Oresztész megöli anyját. Ábrahám feláldozni készül Izsákot. A szegény léha és kicsapongó Dávid az érzéki élvezetekben elmerül. A vallásos aktus paradigmája nézetem szerint, amikor Jákob felmegy a létrán az égbe, és az angyalokat útjából lehajigálja. Szentségtörés? Igen, az. Őt ezek az ajtónállók ne tartóztassák fel, ha Istenhez akar jutni. Erőszak nélkül nem megy. Itt az összes képességeket és a ravaszságot és a tudást és a kéz és az ész erejét latba kell vetni. Ezen az átkozott falon másként nem jutsz keresztül. Meg kell ölnöd a fiadat? Az anyádat? A leányodat? Habozás és szó nélkül megöli. Ez a vallás. Istenhez jutni, mindenáron és minél közelebb. Semmi egyéb nem számít. Ez nem morál, ez nem jóság. Ez, kérem, a vallás. Kisebb gazságokat a szerelem őrülete is engedélyez. Tudjuk. A szenvedélyes szerelem félig a tisztult amoralitás birodalmában van. A vallás őrületének mindent szabad. Panta moi exesztin, üvölti Pál apostol. Nekem mindent szabad. A vallás a szociális hétköznap számára olyan, mint a park, ahol a bejáratnál és minden sarkon ez a tábla: Itt létezni istenileg tilos. S amikor az ember a parkba ténylegesen létezve bemegy, istenileg tiltott kihágást követ el, és rossz lelkiismerete van, mert jön az őr, felírja, kidobja, és még fizethet is. Pokoli, nem? Mondom, az ember ebben az ünnepiesen tiltott parkba suttyomban besomfordál, és igyekszik onnan, lehetőleg mielőtt nagyobb baj lesz, eltűnni. Micsoda kényelmetlenség! Az ember azt hiszi, hogy a vallásban a legnagyobb bűn a létezés. Azzal, hogy él, az isteni hatóság intézkedéseit állandóan sérti. Létezésében megilletődve és feszélyezve és szorongva lehetőleg hülye és természetellenes magatartást vesz fel, és úgy tesz, mintha nem is létezne. Ezért nem mer vigyorogni és köpködni és dohányozni és hangosan beszélni, és elfogódottan sündörög, és folyton a felvigyázót keresi és óvatos, pedig az új ruha van rajta, és gondosan megmosdott. A vallás ezzel szemben az, amikor kezembe veszem a kardot, és felmegyek a létrára, és ha utamba százszor is angyalok állnak, azokat is ledobálom, és Istenhez akarok jutni. Tilos? A táblát elrúgom. Mi az, hogy tilos? Tilos volt a szeretőmhöz menni, mégis mentem. Tilos Istenhez menni. Ha tízezerszer is tilos, akkor is megyek, mert hozzá akarok jutni. Őrület? Hát jó, legyen őrület, most ilyesmi nem tud érdekelni. Szentségtörés? Bűn? Legyen. A létrán fel akarok jutni, és ebben engem még az angyalok serege sem fog megakadályozni. Meg kell ölni az anyámat? A fiamat? Nem nagyon szívesen, de az árnyalatnak most jelentősége nincs. Ezek igazán fontos pillanatok. Ez a vallás. Úgy látszik, erőszak nélkül nem lehet. Jónak lenni? Kérem, erről a poshadt jóságról ne is beszéljenek. Semmiféle langyos jóság még senkit sem vitt Istenhez. Ahhoz, barátom, szenvedély kell. Az útból még az angyalokat is el kell zavarni. A fiadat és az anyádat meg kell ölni. Ahhoz őrület kell, a szerelem hozzá képest krumplileves.

A vallás az, hogy a dolgokat odáig viszem, hogy fönt reszkessek nyolcezer méter magasságban, és lent forrjak a vulkán izzó hasában, odáig viszem, hogy még a bűn is ellenkezőjére fordul. Az az ájtatos pimaszság, amit a szociális hétköznap vallásnak nevez, parfümös hazugság, amivel Istent be akarják csapni. Ó, én igazán szolid vagyok és illedelmes, és nem is köpködök és nem káromkodom, nem iszom és nem dohányzom, húst sem eszem, templomba járok, és szentbeszéd alatt még sohasem aludtam el, és az az elméletem van, hogy az asszonyhoz csak akkor szabad feküdni, ha gyermeket kívánok, mert az érzéki gyönyör önmagáért bűn. És jó vagyok, főként jó vagyok, vagyis igazán jó és jó vagyok.

Én tudom, hogy az Úristen az ilyen vallással mit csinál. Azt mondja az Úristen: Barátom, nem is sejted, hogy én az ilyesmit milyen végtelenül unom. És köp. Így mondom. Mert az Úristen útjai távolról sem olyan finomak, mint a püspök úréi. Tudod mit, mondja az Úr, akkor én már inkább azt a fiúgyilkos Ábrahámot választom. Róla legalább tudom, hogy szeret. Igaz, nem olyan illedelmes, és főként távolról sem olyan jó, mint te vagy, mert hiszen még emberölésre is vetemedett, és ha kezét nem fogom meg, Jézus uccse, a kis Izsákot megöli. Ördöngös gazember. Mi? De azért én mégis őt választom, és a prófétákat, akik dühöngtek és káromkodtak, és Dávidot választom, aki szoknyavadász volt, és Pétert, az öreg svihák galileai halászt, és végül is én a bűnösöket választom. Ezek egyáltalán nem jó emberek, de szívük az van. Tudnak szenvedélyesen szeretni. És ha ­Istenről van szó, még az erős dolgoktól sem riadnak vissza. Ez tetszik nekem, s az én szívem is kigyúl, és azt mondom, gyere ide, fiam, hadd öleljelek meg. Ezek persze nem veszélytelen dolgok, azt önök is nagyon jól tudják, és ha a bűnökre a vallás nevében én ilyen természetű felmentést adok, annak igen súlyos következményei lehetnek. Vannak is. A vallás módfölött veszedelmes valami. Mert jöhetne valaki, és azt mondhatná, hogy a mennyországba vezető út bűncselekményekkel van kikövezve. Igazán könnyű lenne, és az összes hóhérok és útonálló orgyilkosok és csirkefogók és uzsorások és kurvák és diktátorok egyenesen az égbe szállnának, mi pedig, ha ezeknek a lényeknek társaságát el óhajtanók kerülni, kénytelenek lennénk tisztultabb légkörben letelepedni, mondjuk a pokolban. De én távolról sem vagyok azon az állásponton, hogy minden gyilkos Agamemnón vagy Ábrahám és minden szoknyavadász Dávid király. Az a feltevés, hogy a börtönök ártatlanokkal és szentekkel vannak tele, a valóságnak nem felel meg. Vagyis a bűnök végeláthatatlan sokasága tényleg bűn és nem felmagasztosulás. Itt következik az, amit én vallásnak nevezek. Az erkölcsös ember, ha igazán az, és nem hipokrita, leg­feljebb igaz ember. A héberek cadiknak hívták, a ­görögök dikaiosznak, a hinduk szadhunak. Fölemelő ilyen ember hangját hallani és szavait olvasni. Jézsaiást vagy Ezékielt, a nagy dühöngőket, vagy Szókratészt, az ironikus szentet, vagy az Upanisadokban az áhítatos Jadzsnyavalkiját. Még fölemelőbb lehet ilyen embert látni, sajnos nem volt rá alkalmam. Ez az igaz ember még nyakig a morál körében él. Szókratész soha fiát nem vitte volna mészárszékre, mert az morálisan nem lett volna helyes. Jézsaiás se ölte volna meg anyját. Ők a magas igazság atmoszférájában éltek, számunkra csodálatraméltó tisztaságban. E morális igazság fölött azonban van még valami: a Hit Óceánja. Ez a vallás. Veszedelmes dolog ez, kérem, mert itt már csak egyetlen valami vezet. A hit. Oresztész és Dávid király bűncselekménye a morálból érthetetlen. Egyszerűen szentségtörés. A káromlás káromlás. Nincs rá mentség. De aki a hit óceánjában él, az tudja, hogy Ábrahám, amikor Izsákra kezét fölemeli, felmagasztosul. Az erkölcs körében az, hogy panta moi exestin, hülye anarchia. Nekem mindent szabad? Aszociális őrjöngés, ha tényleg így lenne, az emberek két hét alatt egymást tökéletesen és utolsó szálig kiirtanák. És mégis, kérem, káromlás és szentségtörés, bűn és mindent szabad. Ez a hit óceánja. Ez a vallás. Meg szabad ölni a kis Izsákot is, és kardommal a létráról az angyalokat, ha utamba állnak, le szabad zavarni. A Hit Óceánjának őrülete a vallás őrülete. Ez a létezés bora. A morál ehhez képest cseresznyekompót. Megmondjam, hogy a kettő között mi a fokozati különbség? Megmondom. Mindaz, ami az igazság körébe tartozik, az nagy és szép és követésre méltó és emberi. A Hit Óceánja azonban már nem emberi, ez a Szent Szellem országa. Amit János evangélista Pneumának nevez. Ez a magasztos reszketés tündöklése, ahová nem jutsz el másként, csak ha az angyalokkal megküzdesz. Ahol nincs jó és rossz és bűn és erény. Ez a Pneuma, amely mennydörög, és amely a fák levelei között suttog. Ez az őrület szenvedélye és a szelídség alázata. Ha a Hit Óceánjában élek, mindent szabad. Panta moi exestin, üvölti Pál, amikor látja, hogy az óceánban van. Oresztész megöli anyját. Szabad. Az öreg Péter hiába svihák. Ó, nem igaz emberek! Ó, hol van már az igazság! Ők már a Hit Óceánján hajóznak, a színtelenül ragyogó magasságba értek, itt csak Isten van, és Dávid itt énekli zsoltárait, és itt nincs többé igaz ember, ez Dante Empyreuma, a létezés forrpontja, ide kell eljutnod, te szegény bűnös és koszos és beteg és hitvány idióta, ide kell eljutnod, te szellemben koldus, betegségeiddel és szennyeddel és bűneiddel, és fogadat összeszorítva, mindegy, ide az óceánba, mindent szabad, halleluja, ezt nevezem én vallásnak.

#Hamvasidézetek #vallás #Karnevál