MÁRIA ÉS MÁRTA
Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba,
ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta.
Volt pedig ennek egy Mária nevű testvére.
(Lukács X, 38, 39)
Jó ideje már annak, hogy a két hercegnőnek, akikről mesélni szeretnék, élete és halála az ódon kastélyban immáron betelt. A kastély még ma is a tóparton áll, s ha a vihar a hullámokba csap, felbőg a tó és hangosan kiáltva olyan szavakat hallat, miket senki sem ért, s mindig ugyanazt zúgja, és szemeit lezárja akár egy ember, aki vízbe merül alá; s csak ha a vihar tovaszállt és messze, más földekre ért, akkor nevet fel ismét a tó, s tárja ki szemeit és látja a teljes égboltot odafenn és a fűzfákat és a fecskéket és a halászsasokat, melyek fölötte keringenek.
A hercegnők ikertestvérek voltak, s ugyanazon a napon, mikor anyjuk világra hozta őket, követek hozták hírül a herceg elestét, anyjuk hitvesének és az újszülött ikrek atyjának bukását Klingsor, a gonosz varázsló elleni küzdelmében. Mert akkoriban még voltak varázslók, akik igyekeztek megzavarni az emberek boldogságát és Isten óhaját, s Klingsorról az emberek azt beszélték, képes a vizet a tűzbe önteni anélkül, hogy a tűz kialudna, s a herceg is azt hallotta Klingsorról, hogy az igazságot a hamissággal úgy össze tudja keverni, hogy csak aki a varázslót megöli, tudja a hamisságot ismét az igazságtól elválasztani. S ezért állt ki a herceg, hogy megölje Klingsort. Ígéretet tett Istennek, mert különben az igazság örökké a hamisságban és a hamisság az igazságban lenne, és senki eleven nem tudná többé a hamisságot az igazságtól elválasztani.
A herceg halálának híre óta a hercegnő lelkét mélységes fájdalma összekuszálta és minden fényétől megfosztotta. Ettől kezdve olyan szavakkal szólt, melyek értelmét szolgálói nem értették és a hercegnő az ódon kastélyban egyre csak bolyongott, szobáról szobára, s csak nyitotta és zárta újra a rengeteg ablakot, és senki sem tudhatta miért. Vagy futott a tó körül, mikor hullámainak feszült a vihar, és a tó üvöltött és szemeit lezárta akár egy ember, aki vízbe merül alá. A dadák ahányszor csak a hercegnő elé járultak, s a két kis hercegnőt megmutatták neki, rémület szállta meg és tulajdon gyermekeit nem ismerte fel és sietve távozott. Csak egészen ritkán állt meg csendesen, karjait a gyermekek felé nyújtva, s kérdezgette neveiket; ekkor azonban folyton felcserélte a neveket, melyet a dadák mondogattak nekik, s az egyik gyermeket a másik nevén szólítva hangosan nevetett.
Így aztán a két hercegnő sohasem látta atyját és anyjuk sem ismerte fel őket. Ezért is voltak mindig egyedül és játszottak a parkban s hajtották elő a bozótból az őzeket vagy rémítgették az apró mókusokat a fákon. A szolgálók és cselédlányok többnyire rájuk sem néztek és szigorúan csak a tó közeléből tiltották őket. Úgy mondták: a tóban egy gonosz asszony él, aki előjön és a gyermekeket magával viszi, ha azok a tó partjára lépnek. Ennek ellenére a két hercegnőt gyakran vezette a kíváncsiság, s mikor a szolgálók nem látták, titokban egészen a közelébe ereszkedtek, a tó pedig nevetett és szemeit feltárta és látta a teljes égboltot odafenn és a fűzfákat és a fecskéket és a halászsasokat, melyek fölötte keringtek, s látta a két hercegnőt is, amint egészen a víz közelébe léptek és kicsiny arcuk a part fölé hajlott.
A két hercegnőt Máriának és Mártának hívták. Bár a világra anyjuk ugyanabban az órában hozta őket, mégis Mária szép volt, Márta pedig csúf. S tudták ezt mindketten nagyon jól: Mária tudta magáról, hogy szép, s Márta tudta magáról, hogy csúf. Látták mindketten képüket a tó tükrében, a ragyogó fényességben, mikor a tó nevetett és szemeit feltárta. De Mária és Márta sohasem beszéltek arról, amit a tó tükrében láttak, és szerették egymást. És nemcsak azért szerették egymást, mert testvérek voltak és mindig egyedül voltak és atyjukat sohasem látták és anyjuk nem ismerte fel őket, hanem Mária szerette Mártát azért is, mert Márta csúf volt, és Márta szerette Máriát azért is, mert Mária szép volt. És a szolgák a kastélyban vagy a kertészek a parkban vagy a halászok a tónál sohasem látták Máriát Márta nélkül és Mártát Mária nélkül. És ha lett volna valaki, aki Istent megérti, észre vehette volna, hogy éppen Isten akarta úgy, hogy Mária Mártában és Márta Máriában legyen és hogy Isten óhaja Máriát és Mártát sohasem választaná szét. Csak a varázsló Klingsor akarta Máriát és Mártát elválasztani, mert Klingsor gyűlölte Istent és az ő óhaját, s Klingsor csak a pillanatra várt, és gonoszsága pillanatának aztán el is kellett jönnie, mert e pillanat nélkül Klingsor sem tehetett semmit.
Évek múltak el, s a hercegnő meghalt anélkül, hogy gyermekeit felismerte volna. Mária és Márta pedig felnövekedtek. Egy napon aztán követek érkeztek a nagy királyi városból, s kihirdették: elérkezett a pillanat, hogy a király fia kezét kérje egy hercegnőnek, s az ország valamennyi hercegnője akár egy menyasszony, rózsával feldíszítve jelenjék meg az ünnepnapon, melyen fiának menyegzőjét ünnepli a király. Annak a hercegnőnek pedig, akit fia a sokadalomból választ ki, anyjának fátylát nyújtja majd át a királyi ifjú, és a hercegnő attól fogva a király fiának menyasszonya lesz, s a király halála után az egész ország királynője. A menyegző napján, akár egy menyasszony, Mária és Márta is rózsával feldíszítve járuljon hát a királyi ifjú elé.
Ugyanezt hirdették ki az egész királyság hercegeinek minden kastélyában és várában, s eljutott a hír Kligsorhoz is, aki mindent hall. A varázsló pedig felnevetett, mert itt volt a pillanat, melyre gonoszsága a herceg halála óta várakozott, mert a varázsló Isten óhaját és az emberek boldogságát akarta megzavarni. Ahogy mondtam már, az emberek azt beszélték Klingsorról, képes a vizet a tűzbe önteni anélkül, hogy a tűz kialudna, s hogy az igazságot a hamissággal úgy össze tudja keverni, hogy csak aki a varázslót megöli, tudja a hamisságot ismét az igazságtól elválasztani. A varázsló pedig ez alkalommal is összekeverte az igazságot a hamissággal és vette a tüzet és a vizet, s a tűzből és a vízből két tükröt csinált, az igazság és a hamisság két tükrét, melyek olyanok voltak, hogy aki csak beléjük pillantott azt mutatta, ami nem ő, s mindennek az ellenkezőjét és annak, aki jó, a gonoszságot. És azon a napon, mielőtt Mária és Márta, akár két menyasszony, rózsákkal felékesítve a királyi ifjú menyegzőjére vonultak volna, Klingsor láthatatlan szolgálói közül kettővel, akik az ablakokon át, anélkül hogy kitárnák őket, mint a fény és a sötétség hatolnak át és válnak szét, az igazság és hamisság két tükre közül az egyiket Mária, a másikat Márta hálószobájába vitette. Mikor aztán Mária, aki szép volt, az ünnep reggelén menyasszonyként feldíszítve az igazság és hamisság tükre elé lépett, úgy látta magát benne, mint aki csúf, s mikor Márta, aki csúf volt, ugyanabban az órában, feldíszítve akár egy menyasszony, az igazság és hamisság tükre elé lépett, úgy látta magát, mint aki szép. Akkor Máriát és Mártát rémület fogta el és nem akartak hinni a tükröknek és szét akarták törni őket, s Mária mondani akarta Mártának, Márta pedig Máriának, hogy nem hisz a tükörnek és a tükröt szét fogja törni. Mária mégis így szólt Mártához: »Mit titkolsz előttem, Márta?« - s Márta egészen gyorsan felelte rá: »Semmi titkom nincs előtted, Mária!« - s leszegte tekintetét. És akkor Márta szólott Máriához: »Mit rejtegetsz előlem, Mária?« - ő pedig tekintetét leszegve válaszolt: »Semmi rejtegetni valóm nincs előtted, Márta!« Mert anélkül hogy Mária észrevette volna, a szégyen odalopózott hozzá és vele maradt éjjel és nappal, és anélkül hogy Márta észrevette volna, az irigység odalopózott hozzá és vele maradt éjjel és nappal. És mialatt a királyság valamennyi hercegnője akár a menyasszonyok rózsával felékesítve a királyi ifjú elé léptek, ő pedig a sokadalomból kiválasztott menyasszonynak az egész nép előtt anyja fátylát nyújtotta át, Mária és Márta elfeledetten ültek hálószobájukban az igazság és hamisság tükrei előtt, és Mária mellett láthatatlanul ott állt a szégyen, és az igazság és hamisság tükrében Mária csúfnak látta magát; Márta mellett pedig láthatatlanul ott állt az irigység, és az igazság és hamisság tükrében Márta szépnek látta magát. És Mária és Márta sohasem beszéltek egymásnak arról, amit az igazság és hamisság tükrében láttak, és az igazság és hamisság tükrét rejtegették egymás elől, s tekintetük kerülte egymást. Jöttek még ugyan napok, mikor Mária és Márta emlékezetbe idézték az ifjonti éveket, s akkor egymásnak nyújtották kezeiket, ahogyan gyermekként tették. De mindig elvegyült ilyenkor Mária szégyene és Márta irigysége is, és ha Mária és Márta együtt sétált a parkban, most egészen hangtalanul közéjük telepedett a hazugság, és a hazugság Mária kezét Márta kezében nyugtatta és egyetlen szót sem szólt. Mert ahogy az igazság és hamisság tükre a tűzből és a vízből, úgy vegyült eggyé a hazugság is Mária szégyenéből és Márta irigységéből. Mikor pedig Mária és Márta ismét különváltak, hangtalanul szétvált a hazugság is, és Máriát a szégyen titokban a tóhoz vezette és szavak áradatát beszélte belé, miként a vihar is zúgó beszédével tölti be a tavat, s Mária a tóban nem látta, hogy ő szép; és Mártát az irigység titokban a tóhoz vezette és szavak áradatát beszélte belé, miként a vihar is zúgó beszédével tölti be a tavat, s Márta a tóban nem látta, hogy ő csúf. És a szégyen többé nem hagyta el Máriát, hanem vele aludt, és az irigység többé nem hagyta el Mártát, hanem vele virrasztott, s lepergett életük éveinek hosszú sora, mielőtt el tudták volna mondani egymásnak, amit az igazság és hamisság tükrében láttak, mert velük élt a hazugság és őrködött felettük és mikor ki akarták mondani az igazságot, a hazugság elvette szavaikat és a szélbe szórta őket.
Csak mikor elszálltak az évek, egyik a másik után, és elszálltak az órák, egyik a másik után, ahogyan a nagyobb és kisebb madarak repültek ki a tó fölé és a hatalmas erdők fölé oly messzeségbe, ameddig Mária és Márta pillantása többé nem ért el, és Mária és Márta számára csak az utolsó kicsiny óra maradt hátra és ez az utolsó rövidke óra is menni akart már, akkor egy ifjú lépett Mária és Márta elé, aki szép volt és erős, köntöse pedig arany és bíbor akár egy királyi ifjúé, Mária és Márta pedig rögtön megismerte a halált. És Mária és Márta tudta, hogy Isten a halált úgy küldte hozzájuk, akár egy király a fiát. És a halál halkan arról beszélt Máriának, amit Márta az igazság és a hamisság tükrében látott, és a halál halkan arról beszélt Mártának, amit Mária az igazság és hamisság tükrében látott. Mária és Márta pedig megértették a halált és elfeledték a szégyent és az irigységet és némán átölelték egymást és olyanok voltak mint két gyermek és mindent tudtak. És a halál a karjába vette Máriát és Mártát és megcsókolta őket és szárnyai, mint egy hatalmas tűz, keresztül lobogtak a kék éjszakán, s Máriát és Mártát vitte a halál a kék éjen át fel az apró és óriás csillagok között Istenhez; mert Isten Máriát és Mártát nem akarta elválasztani, mert Isten Máriát és Mártát sohasem választotta el.
Az ódon kastélyban pedig Mária szégyene és Márta irigysége magukra maradtak, és a szégyen hazugsággá vegyült az irigységgel, és a hazugság a kastélyból kilépve a parkon át leereszkedett a tóhoz és a tóba vetette magát. Bár az éjszaka egészen csendes volt és a vihar sem tombolt – hiszen a hazugság a viharban nem tud járni –, a hullámok mégis rémülten csaptak fel, mert a hazugság a tóba vetette magát, és az egyik hullám a másikkal viaskodott a hazugság testéért és el akarták ragadni egymástól és a hullámok a hazugság testét darabokra tépték és a hullámok nyelték és emésztették a hazugság testét. A dühöngő tó hallatán pedig igen elcsodálkoztak kunyhóikban a halászok, mert vihar nem tombolt és az éjszaka csendes volt és minden nagy és apró csillag fenn ragyogott az égen. Csak reggelre, mikor a Nap már a tó fölé emelkedett, szaggatták szét egészen a hazugság testét a hullámok. A tó pedig sima volt és csendes és nevetett és látta a teljes égboltot odafenn és a fűzfákat és a fecskéket és a halászsasokat, melyek fölötte keringtek.
(Ford.: Palkovics Tibor)
